Videók

Mozdulat és mozdulatlanság – utóbbi élő organizmusban nem létezik. Ha visszafojtott lélegzettel megdermedünk, akkor is literszámra áramlik testünkben az anyag, idegrendszerünk aktív, izmaink között a szövetek adják tovább egymásnak az információkat, hogy egy adott pillanatban újra mozdulatba lendüljenek. A fotográfia az, ami képes mindezt megállítani, kimerevíteni egy pillanatot, - hogy aztuán a mozdulatlan kép mégiscsak „megszólaljon”, saját életre keljen. „- valami ilyesmit szeretnék ezen a különleges estén átadni: megélni, megéreztetni, elmondani, - eltáncolni…”

„A portré fotográfia egyik legfontosabb eleme, a modell instruáláson, a kamera elhelyezésen és beállításain, az objektív megválasztásán túl, a megvilágítás kialakítása. A kiállításon számos érdekes és magasfokú szakmai tudásról tanúskodó, embereket ábrázoló felvétel látható. Ezek alapján, elemezve és megértve az alkotó által használt megvilágítási módszereket, készítenek a workshop résztvevői egymásról arcképeket portrékat. Ebben a folyamatban lehetőség lesz megtanulni olyan fogásokat, amelyek használatával a mai eszközeinkkel is kifejezőbb portrék, önarcképek, akár selfie-k is készíthetőek. A közös alkotást a Budapesti Metropolitan Egyetem Fotográfia szakos hallgatói segítik majd.”

Mi hívta életre a felvételeket? Mit jelentenek az alkotó számára és miket szólít meg a pszichológusban? Mennyiben örökölt, „készen kapott” a sorsunk és mennyiben vagyunk a „magunk urai”? Milyen erők húznak a már ismert, kitaposott útra és mivel jár megtörni a hagyományokat, sok generációs mintákat? Fotográfus és pszichológus – két eltérő hivatás találkozik a „sorsok” témakörében. Életek és életutak megismerésében, megértésében és visszatükrözésében.

Ansel Adams szerint a jó kép, tudni, hogy hova kell állni. Állítólag Arnold Newman modta, hogy egy jó portré nagyrészt bútortologatás. André Kertész utólag könyörtelenül megvágta képeit a kompozíció érdekében. Nadar azt állította, hogy csak arról tud jó képet készíteni, akit igazán ismer. Che Guevara ikonikussá lett portréját a véletlennek köszönhetően egy eseményen kapta el Alberto Korda. Annie Leibovitz az alanyaival kötött tizenöt perces barátságokról beszél, míg számos fotográfus ragaszkodik hozzá, hogy a másokról készített portréi inkább tekintendők tükröknek, önarcképeknek. Gink Károly emléke az általa fényképezett hírességek révén maradt életben, régen élt hírességeket névtelen fotósok képeivel azonosítunk, de vannak kiváló portrék, amiken rá sem lehet ismerni modelljükre. Egyszóval a jó portréfotóra nem adható recept. Egymásnak ellentmondó elveket és módszereket vetünk be abban a reményben, hogy a lényeg akár belőlünk, akár a másikból épségben átjusson az idő mindent porrá őrlő malmain.

Hogyan alakultak ki a magazinok divatlapok, és azok hatásai a mai kortárs és alkalmazott fotográfiára? Kik és milyen eszközökkel érték el, hogy egy- egy alkotásuk, kollekciójuk a mai napig ikonikusnak mondható trendet teremtett? Nagy büszkeségünkre, számos magyar fotós nevet is fel tudunk sorolni ebben az elit klubban. Betekintünk a kulisszák mögé, megnézzük, hogyan készülhettek a korabeli divatfotók, és kik állnak a fotográfuson kívül a kamera másik oldalán. Ruhák, kosztümök, smink, haj, fények, kompozíció… sorra vesszük a divatfotózás fontos elemeit, melyek segítségével elemezzük is ezeket a fotókat. Mindeközben a divat és az egyéniség kapcsolatában is elmélyülünk, és feltesszük a nagy kérdést: neked a divat mondja meg, hogy ki vagy?

Ornella fotóművész műveiben azokat a témákat járja körbe, hogy hogyan hat a vizualitás az önképre, az önismeretre, illetve hogyan lehet a mentális problémákat művészettel feloldani. "Milyen hatással van a jelenlegi vizuális kultúra az önképre, önismeretre?"  Azt járom körbe, hogy a mentális problémákat hogyan lehet művészettel feloldani. Képeim nagy részét a nőiség szimbólumai jellemzik, illetve az önbizalom, a megbecsülés, az önismeret,- és az elfogadás. Ezt sokszor brutális vizuális képi köntösbe foglalom, mert az igazság sokszor fáj.

William Kentridge - Lágyabban játszd a táncot című műalkotását ez alkalommal nemzetközileg is elismert írónk, Dragomán György mutatta be, aki maga is nagy rajongója a műnek. Szakmájához híven, az irodalom világából reflektált az alkotásra, egy jellemzően közép-európai nézőpontból gondolva tovább a videóban megfogalmazódó univerzális kérdéseket. A szakmai tartalmakat szubjektív kommentárokkal tette színesebbé, így jött létre a videóinstalláció szubjektív értelmezése.

Fehér Dávid, a Szépművészeti Múzeum művészettörténésze, egyben a Kentridge kiállítás kurátora beszélt a mű keletkezéséről, koncepciójáról, illetve magáról a művészről is. A beszélgetés során sok érdekességet tudhattunk meg Dél-Afrika és az európai kultúra találkozásáról, haláltáncról és Platón filozófiájáról, és még arra is fény derült, mi köze Walt Disney-nek a videóhoz.

Ismerős és egész idegen alakok táncolnak körbe-körbe minket, különös tárgyakat tartanak magasba, de van, hogy csak kezüket lóbálva mozognak a fúvószenekar mágikus dallamaira. Kentridge filmje megigéző, beszippantó, sűrű és hosszan hat. Hogy ki ez a mindig elegáns humanista ezzel a világhírű életművel, és hogy mennyire sokféle, néha otthonos, néha egzotikus rétegből állnak a munkái – erről meséltünk.

Fülöp József, a MOME rektora az animáció világából kiindulva vizsgálja Kentridge videóját. Az előadás során a technikai érdekességek mellett arról is hallhatunk, miként szolgálja az animáció egy mű szellemiségét, hogyan lehet alkalmas sokrétű üzeneteket közvetítésére.

William Kentridge animációival először 1997-ben Kasselben a Documentán találkoztam, és rögtön beléjük szerettem. Nemcsak a filmek felvállalt politikussága, hanem az animáció sajátos értelmezése is lenyűgözött. A filmidőbe vetett rajzok saját keletkezésük kockánkénti rögzítésével (átrajzolás, radírozás) segítették a történetmesélést, melynek eredményeként egy új, eleven filmnyelv született. Az utóbbi évtizedekben Kentridge egyre monumentálisabb és komplexebb formákban meséli tovább történeteit, melyeknek ugyanakkor továbbra is a rajzok a kiindulópontjai. William Kentridge munkássága azért is fontos számomra, mert a rajzot és az animációt, mint műfajt magam is többször választottam érzékeny történetek ábrázolásához.