Videók

Ansel Adams szerint a jó kép, tudni, hogy hova kell állni. Állítólag Arnold Newman modta, hogy egy jó portré nagyrészt bútortologatás. André Kertész utólag könyörtelenül megvágta képeit a kompozíció érdekében. Nadar azt állította, hogy csak arról tud jó képet készíteni, akit igazán ismer. Che Guevara ikonikussá lett portréját a véletlennek köszönhetően egy eseményen kapta el Alberto Korda. Annie Leibovitz az alanyaival kötött tizenöt perces barátságokról beszél, míg számos fotográfus ragaszkodik hozzá, hogy a másokról készített portréi inkább tekintendők tükröknek, önarcképeknek. Gink Károly emléke az általa fényképezett hírességek révén maradt életben, régen élt hírességeket névtelen fotósok képeivel azonosítunk, de vannak kiváló portrék, amiken rá sem lehet ismerni modelljükre. Egyszóval a jó portréfotóra nem adható recept. Egymásnak ellentmondó elveket és módszereket vetünk be abban a reményben, hogy a lényeg akár belőlünk, akár a másikból épségben átjusson az idő mindent porrá őrlő malmain.

William Kentridge - Lágyabban játszd a táncot című műalkotását ez alkalommal nemzetközileg is elismert írónk, Dragomán György mutatta be, aki maga is nagy rajongója a műnek. Szakmájához híven, az irodalom világából reflektált az alkotásra, egy jellemzően közép-európai nézőpontból gondolva tovább a videóban megfogalmazódó univerzális kérdéseket. A szakmai tartalmakat szubjektív kommentárokkal tette színesebbé, így jött létre a videóinstalláció szubjektív értelmezése.

Fehér Dávid, a Szépművészeti Múzeum művészettörténésze, egyben a Kentridge kiállítás kurátora beszélt a mű keletkezéséről, koncepciójáról, illetve magáról a művészről is. A beszélgetés során sok érdekességet tudhattunk meg Dél-Afrika és az európai kultúra találkozásáról, haláltáncról és Platón filozófiájáról, és még arra is fény derült, mi köze Walt Disney-nek a videóhoz.

Ismerős és egész idegen alakok táncolnak körbe-körbe minket, különös tárgyakat tartanak magasba, de van, hogy csak kezüket lóbálva mozognak a fúvószenekar mágikus dallamaira. Kentridge filmje megigéző, beszippantó, sűrű és hosszan hat. Hogy ki ez a mindig elegáns humanista ezzel a világhírű életművel, és hogy mennyire sokféle, néha otthonos, néha egzotikus rétegből állnak a munkái – erről meséltünk.

Fülöp József, a MOME rektora az animáció világából kiindulva vizsgálja Kentridge videóját. Az előadás során a technikai érdekességek mellett arról is hallhatunk, miként szolgálja az animáció egy mű szellemiségét, hogyan lehet alkalmas sokrétű üzeneteket közvetítésére.

William Kentridge animációival először 1997-ben Kasselben a Documentán találkoztam, és rögtön beléjük szerettem. Nemcsak a filmek felvállalt politikussága, hanem az animáció sajátos értelmezése is lenyűgözött. A filmidőbe vetett rajzok saját keletkezésük kockánkénti rögzítésével (átrajzolás, radírozás) segítették a történetmesélést, melynek eredményeként egy új, eleven filmnyelv született. Az utóbbi évtizedekben Kentridge egyre monumentálisabb és komplexebb formákban meséli tovább történeteit, melyeknek ugyanakkor továbbra is a rajzok a kiindulópontjai. William Kentridge munkássága azért is fontos számomra, mert a rajzot és az animációt, mint műfajt magam is többször választottam érzékeny történetek ábrázolásához.