A videó és videózás (arany)korát éljük. A videó szerves része lett mindennapjainknak, az oktatástól a szórakozásig, fogyasztjuk hosszabb, rövidebb formában, sőt bármilyen eseményt rögzíteni tudunk otthoni körülmények között is. Nem meglepő, hogy a technológia fejlődésével a művészet is használta, felhasználta a videóban, videózásban rejlő művészi lehetőségeket, megteremtve ezzel a videóművészet műfaját. A videóművészet a hatvanas évektől kezdve el akart különülni a kommersz filmezéstől, ezért többek között, a képhez járó hang együtthatását bontotta, változtatta meg. A nyolcvanas évekre, amikor a nézőket elárasztották a videóklippek és az otthoni filmezés, sőt filmrögzítés is lehővé vált a videóművészet ennek ellentéte vagy kritikájaként új nézőpontokat mutatott a mozgóképes kultúrában.

Ha először találkozunk videóművészeti alkotással akkor izgalmas lehet annak megfigyelése, ahogy a művész a kamerát vagy a felvétel lehetőségeit módosítja, hogy az művészetté váljon. Az alkotó a technikai eszközök lehetőségeit körül járva próbálja meg kitágítani a művészet határait. Emellett azonban nagy kihívást jelent a művészek számára, hogy alkotásuk elkülönüljön a közösségi médiában és televízióban látott képáradattól. Ennek az elkülönülésnek a lényege, hogy a művész olyan specifikumokat találjon, melyek az alkotást a művészettörténeti ábrázolás vagy kép készítésének hagyományaihoz, nem pedig a közösségi média és televíziózás képáradatához közelítik.